Parti Nagy Lajos beszéde I Megnyitó 2017

(Nohától az erdőt)

 

Noha nem tartozik ide, azzal kezdem, hogy nem vagyok meleg, bár nem tudom, az idetartozna-e, ha meleg volnék. Nem volna-e mindegy. Nem. Noha igen. Mindenki érintett. Mintha az ominózus betűszó előtt ott állna a H betű, a néma há.

Heteró vagyok, így érintett. Mint a többség, mely túlnyomó, bár az csak elsőre olyan egyszerű, hogy mi vagyunk és mi nem, pláne a szerelem sötét és gyönyörű vermében, mely égig ér, s tele van csodával is, vacaksággal is, földdel, égbolttal, verődéssel, legyen alanya és tárgya bárki. Nemre, fajra, felekezetre való tekintet nélkül. Bárki egyetlen és egyszeri L, M, B. T, Q, I. H. X. Y. Z.

Noha a Pride-ok korábbi fellépőihez képest nemigen tudok se mást, se újat mondani, örülök, hogy ezt a beszédet elmondhatom itt, örülök, hogy meghívtak, s így kifejezhetem az elemi együttérzésemet mindazokkal, akik legmagánabb magánügyeik, szexuális irányultságuk, identitásuk miatt hátrányt szenvednek, s ezt teherként, valamiféle bélyegként élik meg.  Nem önszántukból. Ez viszont közügy.

Elembétékúnak lenni onnantól közügy, ahonnan nem hagyják, nem hagyódik, hogy magánügy legyen, s mint ilyen, magától értetődjön. Hogy a szerelmemet megcsókolhassam a metrón, az uszodában, hogy a házastársam lehessen, hogy gyereket fogadhassak vele örökbe, hogy család lehessünk és így tovább. Ahogy a csillag megy az égen.

Azt hiszem, a heterók heteró-része, ha akarás kérdése volna sem akarna elembétékú lenni. Rendes  üzemmenetben elfogadó vagy közömbös, embertársai intimitása persze érdekli, de leginkább mint valamely forró és izgalmas viszonyítási pont, amihez önmagát, saját szerelmi szokásait méri.  

A kisebbségnek pedig, aki fennen buzizik, kordonon, parlamenten, obligón kívül és belül, annak se lehet könnyű gúnya a saját identitása, rajta is ott ül a szorongás, a jól fejlett és fejlesztett félelem, valamitől, amit nem ismer vagy épp nagyon is.

Nehéz élni, na. De van, akinek nehezebb.

Elég nehéz továbbá nem közhelyeket mondani, noha a közhelyekkel se könnyű, olyanok, mint a faék, mint a nap, az ember hajlamos evidensnek tekinteni őket, noha.

A sok nohától nem könnyű látni az erdőt.

Sötétni sötét, ám hogy mennyire, s hol a mélye, merre, meddig, az nehezebb.

Minden világos, még sincs nappal -- hogy Rilkét idézzem. De azért borúsan, maszatosan, lassan reggeledik, és nem hiszem, hogy ez csupán önbiztatás lenne. Az, de nem csak.

Mert el lehet uszítgatni, el lehet ájtatosan vagy szilajul macsózgatni merő idiótaságból és/vagy cinizmusból, de a népesség, konkrétan a magyarság, nemi identitását beállítani az egyedül kívánatos haladási irányba, aligha lehet tartósan. A nemzeti libidót.

Szándék volna rá: „teliszülni”-- ízlelgessük csak az Orbán-rezsim egyik pörölyének otromba infinitivusát, mely rezsim a szabad rablást leszámítva, ellenségkreálásban teljesít a legjobban. Ennek tárgya változhat, a gyűlöletkeltés militáns mámora aligha. De nem szeretnék a lenyúlizmus és autokreténizmus felé kanyarodni, noha.

Noha ami ma brüsszel, az holnap a melegek és fordítva, cigányok, szegények, zsidók, ceuk, hajléktalanok, spekulánsok, liberálisok, bérencek, döhöncök, civilek, mindenki aki szembejön az autópályán, ahol a haladási irányt egy rettenthetetlen kisbusz próbálja megszabni.

Úgyhogy, Adyval szólva: őrzők vigyázzatok a sztrádán.

De ez elmúlik. Bízzunk benne, lesz még Magyarországnak elembétékú miniszterelnöke, parlamentjét változatos orientációjú egyének alkotják majd, a magyarság szivárványának sokféle színe szerint. E közeli jövőben megszűntetik a CÖF meleg-tagozatát (ahogy a kékszeműeké meg sem alakult), Nádasdy Ádámot idézi a megszüntető nyilatkozat, miszerint „melegnek lenni adottság, olyan, mint szőkének vagy 44-es lábúnak lenni”.

Lesznek persze szélsőségek, mert lesznek szélek, s lesznek, mért ne lennének, akik engesztelhetetlenül csak ennek vagy annak, sőt csak azok vagy ezek ellenében képesek definiálni magukat, s tartják pőre félelmeik elé az adott címkét, mint menlevelet az üdvösségbe.

Arra is gondolok, hogy harcos elembétékúistának szintúgy kínos, mert fölösleges lesz lenni ama kánaáni, illetve csak épelméjű országban.

Nem felhőtlenül boldog, de normális évek leendenek, mikor csak kifejezett idióták szűkítik le a családot két hím és nőivarszervű egyén közösségére, aminek legfő értelme a gyermekek nemzése, nem mintha e nemzés és szülés, sőt felnevelés nem tartozna a legfő – hát, mik is? semmiképpen nem kötelezettségek közé.

Persze mért ne lehetne ennyire bigottan értelmezni e fogalmat,  de normává tenni több, mint ostobaság, s annak is fogják majdan tartani. Ahogy a harcos és szánalmas vélekedést is, miszerint az elembétékú-ság hadviselés a biológiai nem, vagyis a heterók, vagyis a magyarság ellen, aki fogja és kihal, ha tagjainak nem nagy, de nem is jelentéktelen hányada azonos neműekbe szerelmes. Szóval, hogy nem a szegénység, nem a katasztrofális egészségügy és közoktatás, nem a rohamos kivándorlás, ami apasztja a magyart, hanem a buzik. A buzilobbik.  Sőt legbuzilobbik. A mások.

Miközben a másság az emberiség legmegfoghatóbb közös jegye. A közös többszörös. De hát ez is közhely, hogy mindenki más.

A pride jeles civilünnep, de túl egyszerű lenne, hogy a másoké. Azt hiszem, még csak nem is a másságé. Azokon viszont, akik egy elboruló, sokszor hülyének nézett, arra egyébként is hajlamos társadalomban nyíltan vállalják a maguk identitását, akik előbújtak és előbújnak, rajtuk van mit ünnepelni. Az állampolgári kurázsi oltárán minden coming out sokat számít, oszlatja a félelmet, azokét is, akik titkos teherként cipelik a másságukat, de bármilyen furcsa, azokét is, akik a legelszántabban buziznak, hisz ők rettegnek legjobban az úgynevezett természetellenestől.  

Hogy a Pride elsősorban a bátorság ünnepe, az, ha felemelő is, elborzasztó. Felemelő, mert minél többen lesznek a bátrak, annál könnyebb lesz követni őket, előbújni, s az már nem is lesz tán bújás, ez vagyok, az vagyok, s aki ezen fennakad, egyre inkább nevetség tárgyává lesz.

Elborzasztónak meg persze, hogy nem az ünnepet gondolom, hanem ezt a képtelenséget, hogy a harmadik évezred tízes éveiben, Európa közepén mért kell, hogy kellhet kicsit is hősnek lenni annak, aki elembétékúként határozza meg magát. Mért kell komoly bátorság még mindig annak vállalásához, hogy valaki, önként és kölcsönösen, kit és hogyan, mijében és mijével szeret? Kivel hogyan szerelmeskedik.  Kivel viáns és semmi de.

És semmi noha.