Vay Blanka beszéde I Megnyitó 2017

Nemrég úgy álltam volna itt, mint egy jóképű, életének legjobb éveiben járó férfi, aki sokak számára példa értékű házasságban él. Az LMP kezdeményezője és ismert arca voltam, majd a Greenpeace szóvivője, néhány izgalmas és megnyert zöldpolitikai üggyel a hátam mögött nem volt okom a panaszra. Unokákat vártak tőlem.

Közben bennem folyamatos életundor hullámzott, és kamaszkorom óta etikai megfontolásokkal tartottam sakkban a halálvágyamat. Minderről a környezetem a lehető legkevesebbet tudta: hamar megtanultam, hogy amit én sem értek, azon más sem tud segíteni, az erről való beszéddel pedig többet szomorítottam rajtuk mint amennyivel nekem jobb lett. A halálvágyat és az életundort úgy kezeltem, mint az élet természetes velejáróját. Nem panaszkodtam.

Amikor rájöttem, hogy a nő identitásom elfojtását elbuktam, mindez elmúlt. Életemben először azért élek, mert akarok, és nem azért, mert muszáj. A különbség elmondhatatlan.

Másfél év bringás futárkodás után holnaptól, július elsejétől pedig életemben először munkanélküli leszek. Baloldali, liberális baráti köröm nem kis része biztonságos távolba húzódott, néha akkor is elfordult, amikor kifejezetten kértem a megértésüket, támogatásukat. Egy tekintélyes, progresszív baloldaliságára büszke csoportból, amit kilenc éve politikai otthonomnak tekintettem, a transzkritikus feminizmus győzelmeként ripsz-ropsz kiutáltak. A házasságom papírforma szerint véget ért. A hormonterápia hatására izomzatom leépült, hőháztartásom megszűnt, narancsbőröm van. A társadalom valamelyik, viszonylagos biztonságot jelentő  jégtáblájára felkapaszkodni a legjobb forgatókönyvem szerint úgy fogok, hogy szerencsém lesz. Ez jelen helyzetem diszkrét, hatásvadásztalanított összefoglalója, a transzneműek számára nagyjából törvényszerű státuszvesztés. És mégis, még mindig nem szoktam meg, hogy nem csak zsákba varrva lehet élni, hanem hogy az ennyire jó is lehet.

Mindezt nem csak azért mondom, hogy meghatott tekinteteket gyűjthessek be, hanem hogy konkretizáljuk az elfojtás és a szabadság közötti különbség tétjét.

Történetemmel kapcsolatban egyetlen ponton merült fel a szégyen: hogy miért fojtottam el azt, amit ötéves korom óta tudtam. Az elfojtásnak külső és belső okai vannak, most a külsőkről szeretnék beszélni.

Könnyű lenne azt ecsetelni, hogy a külvilág milyen ellenséges velünk.
A legtöbbünknek számos története van arról, hogy ismerősök és ismeretlenek milyen megalázóan gonoszkodóan bántak vele. És itt most teszek egy nagyon fontos kitérőt a heteroszexuális többség felé, ami talán fontosabb, mint az összes többi mondatom: ne felejtsétek el, hogy a velünk szemben elkövetett kegyetlenkedéseket ti tudjátok a legjobban megfékezni. Ti, a független pozícióban álló, erősebb felek, a normaszabó többség. Kérlek benneteket, érezzétek a felelősséget és emeljétek fel a szavatokat.

Mi pedig térjünk inkább most át arra, amire nagyobb befolyásunk van, a saját házunk tájára.

Az LMBTQI-ből a Q-ig bezárólag én tulajdonképpen mindegyik kategóriban érintett vagyok, így az érintett pozíciójából eléggé értetlenül nézek egyet és mást.

Az identitásukkal a kezdetektől fogva tisztában lévő melegek egy része lenézi azokat, akik későn ébredtek homoszexuális voltukra. A "tisztán" melegek megvetik és megbízhatatlannak tartják a biszexuálisokat. A férfiasabb butch leszbikusok ekézik a nőies femme leszbikusokat, megkérdőjelezik identitásukat. Több olyan leszbikust ismerek, aki azért vette férfiasabbra a kinézetét, mert kirekesztve érezte magát az övéi között. A leszbikus feministák néha azzal támadják a hetero feministákat, hogy lefekszenek az elnyomókkal. A homoszexuális férfiak körében gyakran döbbenetes nőgyűlöletet lehet tapasztalni.

A radikális feministák egy része a nőkre leselkedő egyik legnagyobb fizikai vészként engem és a hozzám hasonlókat hirdeti, a nők egyenjogúsításának útjában szerintük elsősorban a transzneműek jogai állnak. A feministák azon csoportja, akik a prostitúció betiltását tartják jónak és azon csoportja, akik a szexmunka legalizációjában látják az érintettek helyzetének javítását, olyan abszurd gyűlölettel tudnak egymáshoz viszonyulni, mint ha nem mindketten a ugyanazokért dolgoznának.

A tökéletesen eltévedt és ostoba ellenségkeresésre az eddigi legrémísztőbb példám szerint a transzszexuálisok elnyomják a transzgendereket. Ahol egy alig egy százalékos kisebbség képviselője képes arra, hogy a patriarchátus, a bigottéria, a rugalmatlanság, a szeretetlenség, a normatív gondolkodás, vagy a klímaváltozás mellett az említésre méltó veszélyek közé sorolja saját sorstársait, ott nagyon, nagyon, nagyon nagy baj van.

Érthető volna a jelenség, ha már megdöntöttük volna konzervatív heteronormatív patriarchátust, és most indulhatna a harc a hatalomért. De nem ez a helyzet. Hanem az, hogy defenzivában vagyunk, és ha nem fogunk össze, úgy járunk mint Törökország vagy Oroszország.

Ez a helyzet, nem más.

Van egy olyan jelenség, hogy ha valaki megtapasztalja a marginalizálódás és az elnyomás élményét, akkor érzékenyebb lesz mások szenvedésére is. Van azonban egy ezzel ellentétes erő is, aminek hatására mások viszont keresnek egy náluk is gyengébb csoportot, amit maguk alá nyomva úgy érezhetik, az ő pozíciójuk kicsit jobb lett. Mint azon a karikatúrán, ahol a főnök kiabál a beosztottjával, az kiosztja otthon a feleségét, a feleség megveri a gyereket, a gyerek pedig belerúg a kutyába.

Nyilván egész más dolgok nehezítik az életét egy jól kereső fővárosi meleg férfinak, egy vidéki leszbikusnak, gyermekét egyedül nevelő túlsúlyos anyának, egy muszlim fejkendőt viselő nőnek vagy egy sokgyermekes, házasságban élő cigány nőnek, de nehéz nem észrevenni, hogy problémáinkat nagyjából ugyanaz okozza: fehér, heteroszexuális férfiak uralmát ki és újratermelő rendszer, és a rendszer fenntartóira jellemző macsó gondolkodás, arrogancia. Másokat ledominálni igyekvő, a mások szempontjaira süket, rosszabb esetben azokkal szemben kifejezetten ellenséges arrogancia.

Ez uralja a világot, és ezt kell kerülgetnünk minden pillanatunkban.

Egyszer együtt töltöttem egy hetet egy nyári táborban negyven poliamorikus leszbikussal. Feltűnt, hogy nyomát sem láttam a nők között állítólag általános vetélkedésnek. Érdeklődésemre azt mondták, hogy a jelenséget ők is ismerik és utálják. Az oka az, hogy a nők érvényesülésének első számú módja az uralkodó helyzetben lévő férfiak érdeklődésének felkeltése, ami nagyon nagy erővel hat az egymással való vetélkedés irányába és hat az együttműködés ellen. Ez a férfiaknak tökéletesen megfelel: a nők a kedvükben járnak, és amíg megosztottak és egymást gyengítik, addig a férfiak uralkodó pozíciója biztos.

Azt gondolom, hogy ebből mindannyian nagyon sokat tanulhatunk.

Édes hazánk kisebb döccenőkkel halad a putyini és az erdogáni úton, mi pedig ahelyett, hogy összefognánk, elképesztő ostoba és nyakatekert módokon nagyítóval keressük sorstársainkban a különbséget, hogy miért lehetnek ellenszenvesek, miként lehet bennük megtalálni az ellenséget.

Amíg a transzfób feministák az ötödik cikket írják arról, hogy a transzlobbi transzságba hajszolja és megcsonkítja a gyerekeket, addig a fennálló rend röhög a mi cicaharcunkon, és tovább szorít a présen, hogy belőlük és a többi cisz nőből szülőgépet csináljon. Például.

Amíg a melegek különböző csoportjai egymással versengenek, és azt nézik, hogy a biszexuálisok vagy a maroknyi transznemű miért nem tartozik közéjük, amíg a transzneműek azt keresik, mivel lehetne még bővíteni a rájuk nézve sértő dolgok listáját, addig a kövér lászlóknak és harrach pétereknek erőfeszítésbe sem telik minket elnyomni és gyötörni.

Erőfeszítésbe se.

A kisebbségi helyzet nem jelent védőoltást az előítéletességgel és a rossz tulajdonságokkal szemben. De arra köteleznie kell, hogy tudatosan küzdjünk ellenük. Nem kell a melegeknek és társaiknak a hajléktalanok üldözése elleni harc élére állni. Nem kell okvetlenül negyvenéves romákat korrepetálni, hogy végre befejezhessék az általános iskolát, vagy a szexuális másságuk miatt üldözött muszlim menekülteknek segíteni. Pedig ezek a találkozások rendkívül érdekesek és értékesek, és kevés dologgal tehetünk annyit az országért és önmagunkért, mint a hasonló kalandokkal. De gesztusokat tehetünk és kell is tennünk. Ha ugyanazokkal az erőkkel szemben kénytelenek önvédelmi harcot vívni tőlünk látszólag vagy ténylegesen távol álló társadalmi csoportok, akkor sikerük a mi érdekünk is, kudarcuk a mi vereségünk is. Ha jobban érzik magukat, az nekünk is jó, ha elhagyatottabbul és nyomorultabbul, akkor nekünk is okunk van magunkat rosszabbul érezni.

Tegyük meg a szolidaritásnak ezeket a gesztusait, legyünk kedvesebbek hozzájuk, egymáshoz. Ha pedig nem értjük meg egymást, akkor legyen ez a meg nem értés kevésbé fontos.

Sokáig haboztam, hogy merjem-e megtenni ennek a beszédnek fő üzenetéül azt, hogy senki ne baszogasson senkit, hogy legyünk kedvesebbek egymáshoz, a nyomorult életbe. Mégse tudok ennél fontosabb üzenetet.

Ezt a szöveget a Nagyhideghegyi turistaházban írtam. Egyedül mentem fel, hétköznap. A természetjárók körében a nagymagyarországos falidíszek gyakoribbak, mint ahogy az egy transznemű nőnek optimális volna, így volt bennem némi félsz. Ha két éjszakát töltök egyedüli vendégként egy turistaházban az erdő közepén, öt órára a legközelebbi lakott területtől az engem undorító perverznek tartó házigazdával, az kellemetlen. Mindegy, gondoltam, amíg van rá egy módom, elvi okokból nem vagyok hajlandó félni. Egy, akár derékmelegítőként is értelmezhető rövid fekete szoknya volt a nadrágomra húzva, ki volt húzva a szemem és szép padlizsánszínűek voltak a körmeim. Tehát első pillantásra is látszott, hogy "itt valami van". Ilyenkor, akárcsak a női vécékben igyekszem barátságosan és határozottan, magától értetődően viselkedni. Az első este volt még egy hatfős társaság is, két estét töltöttem ott egy gyönyörű műanyag nagymagyarországos falióra alatt. A másodikon négyesben együtt vacsoráztam az erdélyi katolikus gondnok családdal, és mindenki teljesen normális volt. Pedig ekkor már félreérthetetlenül szoknyában és leggingsben voltam. Ilyenkor meg szoktam kérdezni: miért nem néznek rám úgy, mint egy ufóra. Ami azért előfordul. A beszélgetésből az derült ki, hogy a hozzáállásom számukra is megkönnyítette, hogy jól álljanak a turistaházban bizonyára első látható transz nőhöz.

Húzom itt az időt, de csak le kell valahogy kerekíteni ezt az egészet, azt pedig nem lehet másként mint olyan elhasznált szavakkal, amiket az ember automatikusan átugrik. De azért hoztam ezt a történetet a végére, hogy konkrét, saját tapasztalattal illusztráljam: ha autentikusak vagyunk, bízunk önmagunkban és barátságosan, akár kedvesen állunk a környezetünkhöz, akkor az nem csak a közöttünk húzódó árkokat temeti be jó eséllyel, hanem a gyanakvó és gyanakodva nézett külvilággal kapcsolatban is sokat segít.

Nem tudok mást, jobbat, mélyebbet, radikálisabbat, politikusabbat és kevésbé politikusabbat mondani, mint hogy legyünk kedvesek egymással, és senki ne baszogasson senkit. Tényleg. Egyszerűen nem engedhetjük meg magunknak.  

Köszönöm a figyelmeteket.